Kezdem baromira unni, hogy ilyen instabil vagyok lelkileg. Lehet, hogy csak a terhességi páiktól van, nem tudom. Tudom, hogy az, hogy már dél van, és Tomi nem hogy nem jön, még csak fel sem veszi a telefont, nem azért zavar mert hiányzik. Olyan érzésem van, mint ha nem kellenék már neki, mint ha nem lennék olyan fontos számára mint az elején. Szerintem este jól berugott és most pihen. Valami megváltozott, és ez félelemmel tölt el. Mintha már nem lenne meg benne az a mindent elsöprő törődés, hogy mindegy mivan, én akkor a barátnőmmel szeretnék lenni.
Persze, tudom, hogy ez is alaptalan, szeret, pont ugyan úgy mint az elején. De nagyon feszült vagyok, most, hogy leírtam még jobban. Legszívesbben, amint meg jön, vagy felveszi a telefont, neki rontanék, és elmondanám a fejéhez vágnám, hogy én egész nap a telefont bámultam, hogy válaszolt-e, hogy rosszul voltam nélküle, hogy kisírtam a szemem, és hogy szerettem volna vele lenni a két hónapos fordulónkon... De nem megy, tegnap sem ment, nem tudok rá haragudni. Tudom, hogy ha összeveszünk, akkor nekem lesz bűntudatom, megmagyarázom magamnak, hogy ne csináld ezt, mert el fogod veszteni.
Nincs cigim, és most nagyon felhúztam magam, nem akarok erről beszélni. Azt akarom, hogy itt legyen és én üvöltözhessek vele torkom szakadtából, hogy elmondjam, hogy mit éltem át itthon nélküle, és ő sajnálja, bánja az egészet és tegyen meg mindent, hogy megbocsássak. De tudom, hogy nem lesz ez, mivel azok a gondok, amiket megfogalmazok a fejemben jelentéktelennek tűnnek majd amint kimondom őket, és megint összevissza fogok beszélni, és a végén megint én fogok bocsánatot kérni azért, amit nem is követtem el... UTÁLOM!!
