Nem tudom, hogy az élet mi. Mi az értelme, mi a vége, miért is van tulajdonképpen. Nincs ember ezen a földön, aki igazán boldog életet élne. Mindenki (köztük én is), csupán a boldogság illúziójában él. Elhiteti magával, hogy ez így neki jó, hogy világ életében csak erre vágyott, csak ezért küzdött és most végre, hogy meg van neki, boldog. Pedig nem, mert egy ember sem ismeri a valódi vágyát, azt, ami igazán, őszintén boldoggá tenné. És azt a dolgot, amit nem ismerünk, nem lehet elérni. Nem csak elérni nem lehet, az ember kifejezetten menekül előle: hiszen ez a lét már csak ilyen, félsz attól amit nem ismersz.
De hát, akkor miért nem vet véget minden ember életének? Mi értelme van szenvedni, kergetni azt a dolgot, amit soha nem érhetünk el, és ráadásul ez a kergetés csupán csak szenvedéssel jár. Talán minden embernek megfelel ez az illúzió. Talán minden ember reménykedik benne, hogy ő, a több milliárd ember közül ő lesz az, aki megalálja a valódi vágyát. Nem tudom, én még csak 15 éves vagyok, nem vagyok senki, tanulatlan és műveletlen vagyok ahhoz, hogy az élet nagy, megválaszolhatatlan kérdésein gondolkodjam.
Ha az álltalános kérdéseket vesszük, ez valóban így van. Azt azonban sejtem, hogy én miért nem vetek véget most azonnal az életemben. Nem merem azt állítani, hogy tudom, hiszen tudni valamit, biztosan tudni nagy dolog az életben. Én soha nem csináltam még nagy dolgokat, tudni sem tudtam még soha, vagy ha igen, nem mertem soha elismerni, bevallani, mert féltem, hogy talán nem így van.
Talán, csak a kíváncsiság kényszerít arra, hogy tovább hajtsam az élet malmát. Kíváncsi vagyok, milyen lehet felnőni, önállónak lenni. Milyen lehet férjhez menni, gyereket szülni, milyen lehet ha minden egyes napod ugyanolyan. Nem mintha, most nem lenne minden egyes napom ugyan olyan, de ha már ez embernek férje, meg gyerekei vannak, akkor egy hatalmas dolog tűnik el az életéből. A szabadság, a gondolat: hiszen előttem van még az egész élet.
Nagyon sok elképzelésem volt már arról, hogy én soha nem tudnék a szürke hétköznapokban élni, otthon várni, hogy a férjed haza érjen, kérdőre vonni ha késik, félni attól, hogy megcsal, márpedig megcsal, hiszen örök hűség nem létezik. Mindeközben monoton módon nevelni a kölyköket, oviba, iskolába hordani őket, örülni ha jó középiskolába kerülnek, vagy ha valamiben kiemelkedő tehetségek. Nem engedni meg nekik mindazt, amit te megtettél annyi idősen, hiszen úgy vagy vele, hogy a te gyerekeidnek nem ez az élet való, ne a saját bőrükön tanuljanak.
De hát a tudatom mélyén tudom, hogy ez így lesz. Nem fogom körbejárni az világot, nem teszek majd új felfedezéseket. Hiszen minden ember tudja, hogy nincsenek olyan dolgok az életben mint örök szerelem, csoda, felhőtlen boldogság...
De én ezt most szerintem itt hagyom abba, hiszen olvasom a bejegyzésem és rájövök, hogy semmi értelme... Tomi még mindig nincs itt (13:41), pedig azt mondta 10-re átjön, 11-kor hívtam, mondta, hogy akkor kelt, kapja magát és jön. Nem hívom fel mégegyszer, unom már ezt, millió ember eljátszotta velem, ha nem jön, akkor nem jön, ha nagyon késve ér pedig tudom, hogy megfogok sértődni, kifogok borulni, ő pedig talán el sem fogja mondani, hogy miért késett ennyit, talán hazudni fog nekem csak hogy megnyugodjak és megbocsátsak neki, hiszen nyomós okkal késett, nem azért, mert valaki más fontosabb volt neki, mint az, hogy most velem legyen egy ilyen kritikus időpontban...
Apropó, kritikus időpont: terhességi pánik. Nincs hetvenkétórás tabletta, nincs már semmim csak a remény, hogy nem vagyok terhes, hogy nem kell szembenéznem az anyai haraggal, a lelki összeomlással, mások előítéleteivel és talán a kapcsolatom tönkremenésével egy abortusz miatt. Nem maradt már nekem semmim, csak várnom, és reménykednem a csodában...
...ami sajnos mint tudjuk, nem létezik!
